|
1. fejezet
2008.04.15. 16:22
 Luca, a 16 éves tinédzser ugyanolyan problémákkal küzd, mint a legtöbb korabeli. Bajok a suliban, bajok a családban, és még egy helyes srác is feltűnik a színen.
Február 7, szerda 08:17
Nem is tudom, miért, de úgy éreztem, hogy tollat kell ragadnom, hogy leírjam az életem történéseit. Utoljára tíz évesen vezettem naplót, annak már majd hat éve, de most újra megpróbálom. Akkoriban csupa olyan dolgot jegyeztem le, amit mai szemmel már butaságnak találok, hiszen az idő múlásával változott a helyzet, és változtam én is. Immáron kicsit komolyabban szemlélem a világot – a magam őrült módján -, hiszen azóta számtalan változás történt az életemben.
Talán a legfontosabb, hogy a szüleim elváltak, s míg a bátyám és én apuval maradtunk, addig a húgom és az öcsém anyával költözött. De jól is van ez így, az elmúlt három évben ez már természetessé vált, nincs ezzel semmi gond. Ráadásul a szüleink békével váltak el, így a mai napig barátságot ápolnak.
A másik jelentős változás, hogy azóta gimnazista lettem, jelenleg 10.-es vagyok. Sok emberről derült ki az iskolaváltás után, hogy nem volt igazi barátom, mert a távolság próbáját nem állta ki a kapcsolatunk, de néhányan – a legmeghatározóbb személyek – megmaradtak, és azóta új barátaim is lettek a gimnáziumban. Összességében minden rosszban van valami jó is.
És hogy miért pont ma kezdem el vezetni ezt a naplót? Nem tudom. Semmi különleges nincs ebben a szerdában, hiszen ugyanúgy suli van, mint máskor, délután különóra, leckeírás. Az időjárás is épp olyan, mint a tél összes napján, leszámítva, hogy az idén hó helyett maximum csak eső esik. Tehát tényleg fogalmam sincs, csak érzem belül, hogy a mai nappal valami különleges kezdődik el az életemből, hogy már megint változások következnek az unalmas mindennapokban.
-*-
19:26
Fárasztó volt ez a mai nap, és még nincs vége. Holnap matekból dogát írunk, amire nem ártana, ha tanulnék, mert javítanom kéne. Kevés olyan tantárgy van, amit nem szeretek, de ez azok közé tartozik. Nem vagyok belőle rossz, csak nincs türelmem a geometriához, hogy mindig arra figyeljek, hogy milliméter pontos legyek, kellően halvány legyen a segédvonal, s utána tudjak rá alkalmazni mindenféle tételt.
Alapvetően humán beállítottságú vagyok, inkább a történelem és az irodalom érdekel, mintsem a tudományos tantárgyak. Titkos vágyam, hogy majd író lehessek, szívesen firkálgatok novellákat, bár a versek is nagyon közel állnak hozzám. Saját stílussal rendelkezem, ezt a barátaim is elismerték. Keveseknek mutatom meg az írásaimat, a szüleimnek például még soha egyet sem adtam oda; időnként a legjobb barátnőim olvashatnak bele, vagy a bátyám, Marcell.
Ő most végzős, gőzerővel készül az érettségire, illetve az egyetemi felvételire, de rám mindig szakít időt. Utoljára általános iskolába jártunk együtt, ő a város másik felében gimis, éppen ezért számomra hatalmas dolog, hogy hozzá bármikor fordulhatok.
A kisebb testvéreim is közel állnak hozzám, Dia mindössze egy évvel fiatalabb nálam, s ő is oda jár suliba, ahová én. Az öcsénk, Bence még csak nyolc éves, pont fele annyi idős, mint én, így volt olyan, hogy még én pelenkáztam, vittem oviba, s tanítottam olvasni. Örökmozgó kölyök, az én szöges ellentétem, mert én nyugodtabb típus vagyok – leszámítva a hirtelen feltörő spontán ötleteimet.
Igazából én senkire sem hasonlítok, mindössze a nagymamámra, aki velünk él a nagypapa halála óta. Apu ragaszkodott hozzá, így mama segít a háztartásban, hogy ne apának kelljen még ezzel is foglalkoznia. Minden nap korán jár el dolgozni, s késő este jön haza, sokszor még hétvégente is dolgozik. Persze ha a családról van szó, szakít ránk időt. Múlt hétvégén például együtt mentünk el a miskolci barlangfürdőbe, s olyan jól szórakoztunk, mint utoljára nagyon rég. Anya is velünk jött, az egész helyzet nagyon hasonlított azokra az időkre, amikor még együtt voltak apuval. Őszintén szólva – nem mertem még elmondani senkinek -, utálom és egyben imádom is ezeket a napokat. Gyűlölöm, mert eszembe juttatja, hogy ez csak egy színjáték, de mégis élvezem, hogy olyankor elhiszem, hogy igaz. Persze anya és apa nem is sejti, hogy ilyenkor mindig összetörik a szívemet, de nem is kell megtudniuk.
Marcell most ért haza, hallom a lépcső recsegését a léptei alatt. Szinte látom magam előtt, hogy belép mamához, aki már szundít a tévé előtt, ő kikapcsolja, gyengéden betakargatja, s puszit nyom a homlokára. Úgy irigylem őt, hogy olyan gondos, nekem ez már évek óta nem megy. Sokszor jegyzi meg a család, hogy a válás óta mennyire megváltoztam, régebben gondoskodóbb típus voltam, ma már inkább türelmetlen, ingerlékeny fajta vagyok…
- Mit csinálsz? – kérdezi Marcell, miközben halkan becsukja maga mögött az ajtót.
- Tanulok – mondom én, mire ő elneveti magát.
- Sosem füllentettél nekem jól. Min ügyködsz? Novella, vers? –hangja kedvesen cseng, de én csak megcsóválom a fejemet. Ő kíváncsian belepillant a naplóba, s mindentudóan rám néz. – Te is érzed a változás szelét?
- Szerinted mit jelent ez? – tekintek rá, s ő elkomolyodik.
- Nem tudom, Luca, de én is érzem, hogy olyan események következnek, ami nagy hatással lesz az életünkre – hosszan nézem elgondolkodott arcát, sötétbarna szemeiben láttam egy felvillanó fényt, amit nem tudok hová tenni. – Apu későn jön ma haza, azt mondta, ne várjuk meg! – töri meg végül a csendet, majd hátrálni kezd az ajtó felé. – Megyek fürdeni, aztán lefekszem. Te se maradj fent sokáig!
- Rendben – felelem, mire ő visszajön, lágyan megpuszilja a hajam, majd magamra hagy.
Újra egyedül maradtam, tekintetem az órára siklik. Jesszus, már fél tíz van, pedig mintha csak most kezdtem volna a bejegyzést. Muszáj egy kicsit foglalkoznom a matekkel, vagy a végén még meg is bukok, amiért apa a fejemet venné.
-*-
Február 8, csütörtök 20:16
Kész, ez a nap úgy volt katasztrófa, ahogy volt. A matekdogát tisztességgel elcsesztem, mert mint kiderült, még szerkeszteni sem tudok. Erre még rátett egy lapáttal, hogy feleltem történelemből, és a tanár úgy összezavart, hogy még azt is elfelejtettem, amit pedig tudtam. A vége egy „gyenge” négyes lett. Na, ettől kész vagyok.
Egy órája beszéltem telefonon anyuval, mesélte, hogy új lakók költöztek a szomszédba, akik – állítólag – tök normálisnak tűnnek. Azért én arra kíváncsi vagyok, hogy hétvégén arra ébredek-e, hogy az én ablakom alatt zajonganak, vagy fúrnak a falra – mert abból tökéletesen hallanék mindent, ugyanis anyáék ikerházban laknak. Az előző szomszéd kisgyerekei mindig hajnali hatkor keltek, és utána nem lehetett aludni, úgy zajongtak. Két nap múlva már új tapasztalatokkal leszek gazdagabb.
Ráadásul anyu kitalálta, hogy hétvégén menjünk el valami kiállításra, mivel ő imádja az ilyeneket. Ha másra nem lesz jó, talán szerzek valami ötletforrást a művészettörténet esszémhez. Még nem tudom kiről, vagy miről szeretnék írni, de muszáj jónak lennie, mert az év végi jegyem múlik rajta. Talán néha úgy tűnik, hogy túlságosan maximalista vagyok, de ez egyáltalán nem igaz. Például sokszor – persze tantárgytól függ – a gyengébb osztályzattal is megelégszem. Dia szerint nagyon célirányos vagyok, mert csak azt tanulom, ami érdekel. Persze ez nem igaz, mert néha muszáj a fizikának és biológiának is nekiülni.
Apu nemrég ért haza, elég nyúzottnak tűnik, de amikor mondtam, hogy menjen aludni, kinevetett. Azóta a tévé előtt fekszik, s időnként hallom, hogy felhorkant, majd felriad, és átkapcsolja a készüléket egy másik csatornára. Sms-em érkezett, a legjobb barátnőm, Anna kéri, hogy menjek fel msn-re, mert beszélni szeretne velem. És amilyen jó lélek vagyok, bármilyen pocsék napom is volt, és nagyon fáradt vagyok ugyan, de mégis felmegyek, hogy végighallgassam, mi olyan fontos.
-*-
Február 9, péntek 12:53
Éppen nagyszünet van, s viszonylag nyugodt a helyzet a teremben. Talán épp e miatt merek most nekiülni az írásnak, mert alapból nem tenném, de kicsit ki vagyok akadva. Éjszaka szinte semennyit sem aludtam, annyira kibuktam azon, amit Anna mesélt tegnap a neten. Bemásolom ide, mert már annyiszor elolvastam, hogy tudom fejből. (A bevezetést kihagyom.)
Annus: És apukáddal mi a helyzet?
Én: Mi lenne? Sokat dolgozik, és folyton fáradt. Miért?
Annus: Csak kérdem. Nincsen mostanában barátnője? Csak azért, mert már olyan régóta, hogy Sacival elváltak…
Én: Te tudsz valamit, amit én nem?
Annus: Ha te nem tudsz erről, akkor nekem nincs jogom elmondani. Ha akarja, s rád tartozik, Gergő úgy is elmondja.
Én: Anna! Miről beszélsz???
Annus: Jajj, Luca! Én nem akarok ebbe az egészbe belefolyni!
Én: Már megtetted! Gyerünk, bökd már ki, mi van!
Annus: Na jó. De ne akadj ki! Láttam ma délután apukádat egy nővel a kávézóban, s a nő a búcsúzáskor szájon csókolta Gergőt, majd könnyezve ment el.
Én: Milyen nő volt az?
Annus: Nem tudom, még soha nem láttam korábban…
Én: Lehet, hogy apunak szeretője van?
Annus: Bárki is, Luc, ha apud akarja, majd beszél róla. Szerintem ne kérdezősködj!
Én: Talán igazad van, van neki nélkülem is elég baja. Most megyek, megpróbálok aludni…
Tovább nem is érdekes a beszélgetés, csak elköszöntünk. Még belegondolni is félelmetes, apunak van valakije, s nem beszél róla. Reggelinél nem akartam megkérdezni, talán nem is mertem volna. Lehet, hogy majd Marcellnél puhatolózok, hátha ő tud valamit…
-*-
Február 10, szombat 12:03
Tegnap délután átjöttünk bátyókámmal anyuékhoz, s az úton faggattam, hátha tud valamit erről a titokzatos nőről. Ő még az ötletet is képtelennek tartja, hogy apának barátnője legyen. Engem mégsem győzött meg…
Este közös mozizást tartottunk, valami idétlen vígjátékot néztünk Dia gyűjteményéből. Ritka alkalom, hogy közösen végig bírjunk nézni egy filmet, de tegnap sikerült, és nagyon jól éreztem magam. Ott ültünk a díványon, én anyához bújtam, Bence befészkelte magát az ölembe, Dia anyu másik vállára dőlt, míg Marcell dőlt rám. Másfél órán át igazi idilli család képét mutattuk. Bármilyen rossz is volt a film, sajnáltam, hogy vége lett. De legalább elalvás előtt láttam a lelki szemeim előtt a képet, s vidám voltam tőle.
Csodák csodájára reggel se viháncolás, se fúrás, se semmilyen zaj nem hallatszódott be a szobámba, így kilenckor magamtól ébredtem, ami még hozzám képest is korán volt. De nem bírtam tovább aludni. Bence épp ment le a kutyájához, Zsemléhez játszani, így fogtam magam, s én is mentem utána. Vagy egy órát ugráltunk, mígnem megjelent a teraszajtóban anyu is Marcellal és Diával. Közösen dobáltuk a labdát, miközben Zsemle megpróbálta elkapni, ennek érdekében még Benjit is kigáncsolta.
Nem sokkal később az új szomszédok is kijöttek a házukból, akikről kiderül, hogy egy nő, és két gyereke. Márta állítólag anyu egy régi osztálytársa volt, s évek óta egyedül neveli a fiát és a lányát, mert a férje meghalt. A lány – ha jól emlékszem, Krisztinek hívják – gyorsan összebarátkozott Bencével – körülbelül egyidősek lehetnek. A fiú, Áron 17 éves, és mit tagadjam, elég helyes srác. Olyan szép sötétkék szemei vannak, s fekete haja, ráadásul gyönyörű a mosolya. Jesszus, mióta lettem én ilyen érzelgős?
Na jó, most inkább megyek, segítek anyának megfőzni az ebédet, vagy a végén ma már nem eszek semmit.
-*-
23:19
Túl tömény volt ez a nap ahhoz, hogy most értelmesen le tudjam jegyezni ezt az egészet. Minden ebéd után kezdődött, amikor Bence kitalálta, hogy ő most valami olyat akar tenni, aminek anyu nem örülne. Esküszöm az égre, én megpróbáltam visszatartani, de drága öcsémnek elment az a kevéske józan esze is. Dia meg még adta is alá a lovat. Pedig anyu tényleg csak pár percre ugrott ki a közértbe, hogy vegyen egy friss kiló kenyeret, Marcell meg elment kocogni. És mit tehetek én, a jelenlegi rangidős, ha nem akarok boszorkánynak tűnni? Engedem, hogy megtegye, amit akar.
Nem hiába volt megtiltva, hogy a padlásra mászkáljunk, akkora odafönt a kosz, hogy szinte meg lehet fulladni a portól, dohszag van, és mivel helyenként be van ázva a tető, még penészednek is a dobozok. Bármennyire is érdekelt, hogy mit rejteget anyu a dobozokban, nem bírtam egy percnél tovább fönt maradni, így lemásztam azzal az ürüggyel, hogy majd én leskelődöm, nem jön-e valaki. Ha jól sejtem, Dia és Benji majd minden zsákot és kartondobozt átnéztek, mígnem riadóztattam őket, hogy a vörös Renault Clio befordult az utcasarkon. Dí mászott le elsőként, minden egyes lépte alatt hangosan recsegett a korhadt létra, ami Bence csöppnyi súlyát már nem viselte el.
Anya pont abban a pillanatban lépett be a házba, hogy a feljáró hatalmas robajjal leszakadt, s öcsém puffant a padlón. Félelmetes volt, szinte belezengett a ház, és mindezek mellett még hallani véltem, ahogy Bence egyik csontja darabokra törik. (Most már tudom, csak ketté) Mit ne mondjak, anyu teljesen kiakadt, Benji bőgött, Dia hisztériás sokkot kapott, mire én felpofoztam. Ráadásul akkora porfelhő szakadt a nyakunkba, hogy kimenekültünk az udvarra, ahol Zsemle rögtön megpróbált szeretett gazdája nyakába ugrani, úgy kellett visszafogni. Szomszédék is hallhatták a robajt, mert megjelentek a teraszukon, hogy mi történt.
- Én csak egy pillanatra nem nézek rájuk, s rögtön a nyakunkra omlik a ház – dühöngött, s tekintetét az ég felé emelte, mintha onnan remélne megváltást. – Luca, mégis mit gondoltál, hogy hagytad az öcsédnek, hogy felmásszon a padlásra? Hányszor mondtam már nektek, hogy ne! – kiabált az arcomba, mire nekem néhány könnycsepp jelent meg a szememben, de erősen visszatartottam őket.
- Nem tehetek róla, hogy leszakadt az a vacak létra, meg egyébként is, mindig azzal jössz, hogy nem vagyok megbízható, akkor miért tőlem várod el, hogy vigyázzak erre az örökmozgó kölyökre? – fakadtam ki, s közben anyu tekintete villámokat szórt. Ebben a percben jelent meg a kapuban Marcell, aki elkerekedett szemmel nézte a jelenetet.
- Hát itt meg mi történt? – kérdezte döbbenten, mire én dühödten kezdtem ordítani.
- Az, hogy már megint én vagyok a hibás, csak azért, mert éppen nem tettem semmit. Hagytam, hogy Bence felmenjen a padlásra, csak a feljáró aztán leszakadt! – hangom visszhangzott a késő délutánban. Asszem nem éppen jó benyomást keltettem a szomszédokban. Marcell odament az öcsénkhez, s megvizsgálta a karját.
- Anyu, a legjobb lenne mielőbb bevinni a korházba, mert ez minimum egy helyen eltört. Ti csak menjetek, mi majd kitakarítunk Diával. Luca meg lesz olyan kedves, és átvállalja a kutya megsétáltatását.
- Tényleg menjetek csak Saci, majd én segítek a gyerekeknek – tette hozzá Márta, és már indult is a két kertet összekötő kapuhoz, mire anyu bólintott, felpakolta a még mindig síró Bencét, és elmentek.
- Luca, minek kell neked mindig minden bajban benne lenned? – torkollt le Marcell, mire én végérvényesen kiakadtam.
- Miért mindig engem hibáztat mindenki? Az még nem jutott eszetekbe, hogy én sem vagyok mindenható, és nem tudom megakadályozni a balhékat? Dia épp olyan hibás ebben az egészben, mint én, mégis őt nem vádolja senki gondatlansággal! – fakadtam ki, s már csak egy hajszálnyi választott el a bőgéstől. Dí azóta meg sem nyikkant, hogy lekevertem neki azt a nagyon is jogos pofont, csak lesütötte a szemét. Most azonban rám nézett, s meglepődtem az ott látott tekintettől. Megbánás, bocsánat tükröződött. Kicsit talán ellágyultam, de továbbra is égett benne az igazságérzetemen esett csorba okozta düh.
- Gondolj már bele, te vagy az idősebb, neked kell, hogy a helyén legyen az eszed! Ha már te sem vagy józan, akkor mi lesz itt, még valaki meg is hal? – tört ki Marcell, de olyan hevesen, mint egy tűzhányó. Sosem láttam még korábban ilyennek, ezért rendesen beijedtem.
- Gyerekek, nyugodjatok meg! Tüntessük el a romokat még mielőtt Saciék visszaérnek! – szólt közbe Márta, mire én becaplattam a pórázért, majd rövid úton távoztam Zsemlével a nyomomban.
Hosszú ideig robotként haladtam előre, nem érzékeltem a külvilágot, túlságosan is fel voltam ahhoz dúlva. Mérges voltam anyára, Marcellra, Díre, Benjire és saját magamra is. Hiába próbálok mindenkinek megfelelni, ez általában kudarcba, és hangos vitákba fullad. Apával is folyton veszekszünk, hogy én miért nem tudok ilyen, meg olyan lenni. Kezd halálosan elegem lenni, hogy nem tudnak elfogadni olyannak, amilyen vagyok. Mindig engem büntetnek, ha én kapok rossz jegyet, az a világ vége, bezzeg ha Dí, akkor csak szomorkodnak, s megkérik, hogy tanuljon kicsit többet. Igazságtalan a világ.
- Zavarok? – szólalt meg mellettem egy hang, mire majd szívinfarktust kaptam. Ő volt az.
- Nem – mondtam kicsit halkabban, mint szerettem volna, de a majdnem sírástól megcsömörlött a hangom.
- Akkor csatlakoznék – mosolygott, mire egy kicsit jobb kedvem lett. – Még be sem mutatkoztam, Balogh Áron vagyok.
- Kőrösi Luca – nyújtottunk egymásnak kezet, s így volt alkalmam megállapítani, hogy milyen erős keze van, de a bőre mégis olyan puha. Megborzongtam az érintésétől, így óvatosan visszahúztam a kezemet.
A továbbiakban némán sétáltunk egymás mellett, időnként rászóltam Zsemlére, hogy ne maradjon le annyira, de már közel sem éreztem magam annyira pocsékul, mint korábban. Kivételesen még a néma csendet sem gondoltam cikinek, inkább megnyugtató volt. Félelmetes, hogy már a jelenléte is milyen hatást gyakorolt rám.
- Nálatok minden hétvége ilyen eseménydúsan telik? – törte meg a csendet Áron, mire én kínomban elnevettem magam.
- Szó mi szó, problémás család vagyunk, de azért ilyen még nem fordult elő – motyogtam, mire ő újra mosolygott. – Remélem nem lesz semmi komolyabb baja Bencének – tettem még hozzá, igazából csak úgy magamnak, mire ő bíztatóan bólintott.
Az út további része csöndben telt, már sötét volt, mire visszaértünk. A hűvös téli levegő kitisztította annyira a fejemet, hogy szembe tudjak nézni anyu éktelen dühével. Áron kedvesen jó éjszakát kívánt, megsimogatta Zsemlét, majd ő is bement és én is bejöttem. Az első, ami feltűnt, hogy újra rend és tisztaság uralkodik a házban, majd megjelent Bence begipszelt karral, másik kezében egy tollal, s megkért, hogy írjak rá neki valamit. Megígértem neki, hogy majd később kitalálok valami frappáns szöveget, de előbb beszélnem kell anyuval.
Ő a konyhában ült, egy csésze teát kortyolgatott, szemmel láthatóan már megnyugodott. Intett nekem, hogy üljek le én is, s öntött nekem is teát. Percekig nem szóltunk egymáshoz, majd ő unta meg előbb a hallgatást.
- Nézd, Luca. Sajnálom, hogy kiabáltam veled, csak annyira megijedtem, hogy mi történt, és súlyosabb következményekkel is járhatott volna ez a baleset – magyarázta anyu, mire én közbevágtam.
- Tudom, és ne haragudj, hogy kiakadtam. Vigyáznom kellett volna rájuk, és nem hagyni, hogy belerángassanak a rosszba. De az olyan vacak, hogy rögtön én vagyok a szőrösszívű, gonosz boszorkány, ha nem engedem.
- Szerencsére most ezen túl vagyunk, Bencének még tetszik is egyelőre a gipsz – mosolyodott el halványan, mire én lesütöttem a szemem. – Most menj, feküdj le, holnap elmegyünk.
- A kiállításra? – asszem fancsali képet vághattam, mert anyu felnevetett.
- Nem, azt elhalasztjuk két hét múlvára. Márkékhoz megyünk – mondta anyu, ami egyenlő volt egy halálos ítélettel. Anya mindig is tudta, hogyan kínozzon meg engem, nincs is jobb, mint szeretett nagybátyám és felesége, na és persze bájos csemetéik társaságát élvezni.
Felcaplattam a szobámba, hasra vágódtam az ágyon, és az arcomat a párnába fúrtam. Az agyam egyre inkább képtelenebbnél képtelenebb ötletek után kutatott, hogy úszhatnám meg a rokonlátogatást, de nem jutottam semmi értelmesre. Aztán megéreztem, hogy valaki megsimogatja a hátamat, s ahogy felkaptam a pillantásom, egyenesen Marcell barna szemeivel találtam szembe magam.
- Ne haragudj, hogy kiabáltam veled! – mondta halkan, mire én hozzábújtam, s olyan erősen öleltem magamhoz, amennyire még éppen nem fojtottam meg.
- Semmi baj, igazad volt – suttogtam a fülébe, miközben egy könnycsepp gördült le az arcomon, amit gyorsan letöröltem.
- Hagylak aludni, holnap úgyis kemény próbák elé nézünk – nevette, majd kibontakozott az ölelésemből, puszit nyomott a homlokomra, és magamra hagyott.
Mióta egyedül maradtam, sokszor jut eszembe, hogy a fal másik oldalán minden bizonnyal Áron fekszik az ágyában, s valószínűleg ő nem rám gondol. Egy biztos, az élet igazságtalan.
-*-
Február 11, vasárnap 11:36
Reggel hétkor arra ébredtem, hogy Zsemle valami eszméletlen hangon ugat az ablakom alatt. Mint utóbb kiderült, Dí macskájával néztek farkasszemet az ablakon keresztül, s a kutya minden valószínűség szerint szemétségnek érezte, hogy nem jöhet be a házba, s szedheti cafatokra azt a rusnya dögöt. Mint hogy visszaaludni már nem tudtam – nem ismerek magamra -, levánszorogtam a konyhába, s főztem egy kávét magamnak. Már az illatától is jobban voltam, hát még miután meg is ittam. Már éppen kezdtem volna élvezni a szép napsütötte reggelt, amikor belém nyilallt a felismerés, hogy rokonlátogatás elé nézek.
Egyetlen módját láttam a menekülésnek, ha elmegyek a kutyával sétálni, telefont nem viszek, és haza sem jövök, míg biztosra nem veszem, hogy anyuék már elmentek. Most viccen kívül, senki nem örülne neki, ha olyan rokonsággal áldotta volna meg a sors, mint engemet. Na jó, ez túlzás, mert van egy sornyi rokonom, akiket bírok, de a nagybátyám és becses felesége nem tartoznak ezek közé. A gyerekeik épp annyi idősek, mint Dia és Marcell, és hála a jó égnek, őket már évek óta nem láttam. A legutóbbi élményem velük kapcsolatban még öt évvel ez előttről való, amikor még apu és anyu együtt voltak, meglátogattuk őket nyáron a balatoni nyaralójukban.
Akkoriban volt egy nagyon ütött-kopott macim, akit mindenhová magammal cipeltem, így Balcsira is. Dávid – aki Marcellal egyidős – állandóan kinevetett, hogy tizenegy éves koromban még mindig plüssállatokkal alszom, míg húgocskája, Niki egyik éjjel elcsórta az ágyamból. Reggel őrült módjára kerestem az én Teddymet, már anyut és aput is felzargattam, hogy segítsenek. Órák múltán a parton találtunk rá, egy cölöpre volt ráhúzva, s mivel a vízszint megemelkedett, a hullámok csapkodták őt. A látványtól teljesen kiakadtam, s bár apa hősiesen kimentette Teddyt a habok közül, ő már nem ugyanaz a szeretett maci volt. A cölöp a fenekétől a feje búbjáig egy hatalmas lyukat hagyott benne, a szivacstörmelék belsője pedig csöpögött a víztől. Anyu és a sógornője, Mara próbálták menteni a menthetőt, összefoltozták, majd hajszárítóval megpróbálták megszárítani. De szegény Teddynek ez okozta a végső vesztét, a szőre túlságosan felhevült, majd tüzet kapott, amit csak úgy levetett eloltani, hogy az egész mackót gyorsan víz alá rakták. Többé rá sem tudtam nézni Teddyre, Balatonról már nem is voltam hajlandó hazahozni. Ha jól sejtem, rögtön a távozásunk után a kukában landolt.
Hazaérve anyuék próbáltak felvidítani, elcipeltek a játékboltba, hogy válasszak magamnak bármit, ami csak megtetszik, de az én Teddymre már nem leltem rá. Marcell is felajánlotta az összes már használaton kívüli maciját, de én visszautasítottam. Ők nem tudták megérteni, hogy én nem a játékomat veszítettem el, hanem a legjobb barátomat. Azóta nem játszottam plüssökkel, az összes játékomat Dínek és Bencének adtam. Dávidot meg Nikit próbáltam kiverni az emlékezetemből. Anyu korábban mindig előre bejelentette, hogy megyünk hozzájuk, így volt időm kitalálni valami okot, hogy mért nem tudok menni, így tartok tőle elkerülhetetlen a találkozás azokkal az emberekkel, akik annyi „szenvedést” okoztak nekem.
Tehát fogtam Zsemlét, és jó hosszú sétára indultunk. Már vagy másfél órája baktattunk, amikor egy vörös színű autó lassított le mellettem, anyu volt az.
- Luca, ne csináld ezt! Gyere haza, öltözz fel rendesen, és menjünk el Márkékhoz! – nézett rám kétségbeesve.
- Nem akarok menni! – feleltem dacosan, mire anyu fékezett, s leállította a motort.
- Drágám, öt éve nem találkoztál velük, és már nagyon szeretnének látni. Dávid is és Niki is kérdezte múltkor, hogy mikor találkozhattok már végre újból. Nagyon szeretnének látni…
- De én nem akarom látni őket! – mondtam kemény hangon, mire anyu ellágyulva nézett rám.
- Hát még mindig egy mackó miatt vagy rájuk annyira kiborulva? – kérdezte halk hangon, mire én teljesen kiakadtam.
- Nem EGY mackó, hanem Teddy miatt! Elvették tőlem a barátomat, aki velem volt szinte már születésem óta. Meggyilkolták őt, karóra tűzték, hagyták, hogy elázzon, aztán meggyulladjon, majd újra elázzon! Gyűlölöm őket! – és tényleg így is gondolom, ők nem is sejthetik, hogy összetörték a szívemet. Talán anyu végre megértette, miről beszélek, mert kiszállt az autóból, s átölelt. És nem szégyellem, de a válás óta akkor először elsírtam magam, ráadásul az utca kellős közepén. Úgy itattam az egereket, mint egy taknyos kölyök, s közben Zsemle megnyugtatás képen elkezdte nyalogatni a kezemet.
Végül engedtem anyu rábeszélésének, beraktam a kutyát a csomagtartóba, s beszálltam én is. Hazaérve rögtön bezárkóztam a fürdőbe, nem akartam, hogy bárki is meglásson így. Néztem a tükörben a vörösre sírt szemeimet – amiknek a valóságban zöldnek kéne lenniük -, majd hisztérikusan elnevettem magam.
- Ennyi idő után is egy játék mackó után sírok? – visszhangzottak a szavaim a helyiségben, majd kicsit lehiggadtam. – Olyan gyerekesen tudok néha viselkedni.
Azt hiszem ma reggel omlott bennem össze a gondolat, hogy talán már felnőttem. Hiszen pont úgy viselkedtem, mint öt évvel ezelőtt. Tizenhat leszek két hónapon belül, de még mindig Teddy után bőgök, akit teszem hozzá, én hagytam végül is el. Ramatyul éreztem magam, ezért úgy, ahogy voltam, ruhástul beálltam a zuhany alá, és csak folyattam magamra a hideg vizet. Már vacogtam, de nem tudott érdekelni. Nem érdekelt, hogy fázom, egyre csak folytak a könnyeim. Mikor végre elzártam a vizet, kicsit nyugodtabb voltam. Beletekertem magam a törülközőmbe, s a sarokba kuporodtam, hátamat a hideg csempének vetettem. Hajamból csöpögött a jéghideg víz, minden egyes csepp borzongató hatással gördült végig a testemen.
Végül hosszú percek elteltével feltápászkodtam, kihámoztam magam a hozzám tapadt, hideg ruhákból, s amennyire tudtam, szárazra töröltem magam, majd megszárítottam a hajamat. Marcell egy idő után beszólt, hogy nem akarok-e reggelizni, de azt mondtam, hogy nem vagyok éhes. Pedig csak görcsölt a gyomrom, hogy tudjak majd uralkodni magamon, ha látom az unokatestvéreimet, és ne akarjak senki se megtépni.
Mikor már kellően átmelegedtem a meleg levegőtől, visszamentem a szobámba, belebújtam egy száraz fekete farmerbe és egy fekete pulcsiba, összekötöttem a hajamat, majd visszamentem a fürdőbe, hogy kisminkeljem magam. Fekete ceruzával húztam ki a szememet, fekete spirált használtam, nagyon sötétkék szempéjpúdert, s ehhez az alapozóval hullafehér arcot varázsoltam magamnak. Jó, elismerem, kicsit furcsa lett, de arra nem gondoltam, hogy anyu teljesen ki fog akadni. Amikor meglátott, a szívére kapta a kezét, hogy azonnal öltözzek át, és töröljem le a sminket. Mivel az arcomon nem voltam hajlandó változtatni, ezért csak annyi telt tőlem, hogy átvegyek egy másik pulcsit, szürkét. Anyu továbbra sem volt elégedett, de nem tudott mit tenni, amikor nem talált semmi színesebb ruhát a táskámban. Még annyit ért el, hogy kibontsam a hajam, így barna alapon vörös tincseim szétterültek a vállaimon.
Aztán valamennyiünket a kocsiba parancsolt, hogy a végzetbe kocsikázzunk. Be kell látnom, elég vacak dolog kocsiban zötykölődve naplót írni, de annyi baj legyen. Csak egy baj van, körülbelül félpercenként fújom az orromat, minden bizonnyal meg lesz a hidegzuhany eredménye. Pedig a nehezebb része még hátravan…
-*-
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
