Álmok földjének remegő kézzel búcsút intek,
Szememből néhány könnycseppel fájó csókot hintek
Az egykor csodák lakta tündérhonnak. Búcsúzom.

Álmok földje magába fogadott magányomban,
Elringatott egy biztosnak hitt illúziómban,
S mikor már békében véltem magamat, kivetett.

Szárnyaszegett angyal lettem, ki elfelejtett élni,
Csillagnak képzeltem magamat, s mertem remélni
Csupa csodát, fényes kincset. Megyek, s elfeledtek.

Álmok földjén lépkedtem, ingoványos talajon,
Ma már hagyom – nyugodt szívvel -, az idő szaladjon,
Az emlékek tovább élnek – kopva, kifakulva.

Álmok földjét úgy hagyom el, ahogy rátaláltam,
Hirtelen, de életem épp jó pillanatában.
Megyek, búcsút intek, de nem sírok, mert mennem kell.

Elmúlik a szerelem, és lehet, hogy messze száll,
Szívem is még egy ideig tompán fáj, fájdogál,
De új álmok vonzanak, szűz földek, s újabb vágyfák.