Elmúlnak az évek, de a könny tovább csorog,
Csak a múltra emlékszem, nem érdekelnek holmi holnapok,
Ábrándok, vágyak, végtelenbe tartó vonatok.
Szemem csak könnyezik, de a szívem zokog.

Görcsösen szorítom magamhoz, el ne menjen,
Önző módon magamhoz láncolnám egy élet hosszára,
Hogy ne jussak a rémálmomban szereplő lány sorsára.
Nem akarom, hogy valaha is elfeledjen.

Hiába mondja, nem hagy el soha, velem marad,
Csak a rég szép pillanataira tudok gondolni,
S hogy a fájdalom, s veszteség elől el kell bujdosni.
Az idő kérlelhetetlenül a tragédia felé halad.

Hinnem kéne benne, hogy őszinte, erre kér,
Hisz ha ő el is megy, érzelmeit itt hagyja nekem,
Hogy ha egyszer újra találkozunk, mindenre emlékeztessem.
Összetört szívem, semmivé lett lelkem már nem remél.

Hiába szorítom magamhoz, őt már nem tartom, csat testét,
Elhagyott, magányossá tett, darabokká zúzott, tört,
Meghalt ő, és halálában engem is megölt.
Dél van ugyan, de napot nem látok, csak sötét estét.