Hangtalan sétálsz el mellettem,
Tekinteted nem emeled rám,
Esőfelhők gyülekeznek felettem,
Keserű sóhaj hagyja el szám.
Gyere vissza hozzám!

Naivan hittem, kellek neked;
Ha arra kérsz, még szolgállak is,
És lettem volna akár játékszered,
Akkor is, ha minden szavad hamis.
Téged akarlak, csakis!

Telnek a napok, múlnak az évek,
Az eső megállíthatatlan szakad;
Szörnyen hiányollak téged,
Szívem az emlékekben marad.
Hallani akarom szavad!

Elmész az utcán, észre sem veszel,
Nem róttam volna fel érzéseid,
De ha felém egy apró gesztust teszel,
Én elfeledem sértéseid.
Kitépem magamból emlékeid!
Most már a feledésbe veszel!

Menj szabadon, nem kellesz már!
Rám egy más boldogság vár…
Eláll az eső, süt majd a nap,
És téged soha többé nem akarlak.

A tüske ott marad bennem, de nem baj,
A hibáiból tanul az ember,
S bölccsé lesz, mire őszbe fordul a haj,
Még csak azt se kérem, felejts el!

Hisz te már most sem emlékszel,
Hangodat nem akarom hallani,
Kérlek, eressz végre szabadon el,
S hagyj a jövőbe szaladni!

Had legyek olyanná, mint te,
Szabadon az ember már boldog szinte.
Menj, s hagyd, hogy süssön a nap,
S a virágok majd kinyílnak.
Menj, s maradj távol örökre!